Nyírő Gyula

1895.03.12 (Dés) - 1966.05.04 (Budapest)

Életpályája

Orvos, elme-ideggyógyász, egyetemi tanár, az orvostudományok kandidátusa (1952). Orvosi oklevelét Kolozsváron szerezte 1917-ben. 1920-ig Lechner Károly mellett dolgozott, 1922-ig Budapesten a lipótmezei elmegyógyintézetben alorvos, majd 1927-ig a szegedi elmeklinikán tanársegéd, ill. adjunktus. 1926-ban Szegeden egy.-i magántanári képesítést nyert, 1931-ben pedig uo. c. rk. tanát. 1928-tól a lipótmezei elmegyógyintézetben főorvos, 1939-től az angyalföldi elmegyógyintézet igazgató főorvosa, 1951-től a Budapesti Orvostudományi Egyetemen a pszichiátria tanára. Legfontosabb kutatási területe a skizofrénia. Meduna Lászlóval együtt részt vett a cardiazol-, ill. elektroshock klinikai kidolgozásában. Leírta továbbá a skizofrénia struktúra-elméletét. Foglalkozott a híres emberek betegségeivel is, s azt bizonyította, hogy Semmelweis idegrendszeri tünetei a szepszis által okozott toxinfelszívódás következményei voltak. Foglalkozott híres emberek betegségeivel is. 1947-ben elsőként ő alkalmazta elmebetegek gyógykezelésében az elektrosokkot. Az elektromos áram gyógyászati hasznosítása foglalkoztatta, kísérletei nyomán készült el az első magyar elektrostimulátor, amelyet az újraélesztésben használtak.

 

Művei

-  Elmekórtan (Szabó Józseffel, Szeged, 1926);

- Semmelweis betegsége (Haranghy Lászlóval, Regöly-Mérei Gyulával és Hüttl Tivadarral, Bp., 1965).